Mostanában többször írtam arról, hogy a PECS miatt eszem a kefét. Nem értem, miért kerültünk zsákutcába és sajnálom, hogy elhagytuk. Szinte hihetetlen, de a nyafogáson túl csináltunk is valamit a héten. Egészen pontosan 12 szép kártyát Petinek. Tegnap volt alkalom tesztelni, hogy mit szól hozzájuk. Először úgy csináltam, mint régen. Leültünk egymással szemben, nálam a kétféle nasi (sajt és ubi) és köztünk az alaplapon a képek. Csont nélkül ment. Sőt még válogatott is. Hol sajtot kért, hol ubit. Láthatóan örült az egésznek. Bár a PECS módszertanában (ha van neki ilyan 🙂 ) sehol nem olvastam a talpsimiről, azért az is befért.
Az eredményen felbátorodva kiraktam a két képet a hűtőre. Peti fél délután hozogatta őket. Mikor elfogyott az erre szánt sajt adag, levettem a képet és ezért sem lett dühös. A hűtőre egyébként még a joghurt és a víz képe is felkerült délután. A joghurtot használta, a vizet nem. De innivaló általában van neki elérhető helyen. És egész nap jókedvű volt és bújós. Feljövögettünk hozzá, hogy ne legyen magában még könyvet is nézegetett az ölemben, igaz nehezményezte, ha rámutattam valamire és a kezeimet mindig visszaigazította az ölembe. Most aztán gyárthatom a képeket :-))))
Hétfőn voltunk a gyermekpszichiáternél és ő is azt mondta, hogy ha javulást látunk, márpedig az őszhöz képest látunk, akkor nem akarja Petyát gyógyszerezni. ZS- val beszélgettünk erről a karácsonyi baleset kapcsán és feltehetőleg tényleg jobban félek ettől, mint kellene, mert nem igazán vagyok jártas a témában és hozzám leginkább a dolog negatív vonatkozásai jutnak el, de nagyon örültünk, hogy nem kell behatóbban megismerkednünk a témával. Annyira lelkesek voltunk, hogy Ember vezetés közben nem figyelt oda, így megtörtük az autónk elejét. Most először volt ő a hibás egy balesetben. Nincs nagy baj, most egy kölcsön autóval rohangálunk, aminek a fogyasztása a fele a miénknek.
A doktornő is a PECS -et javasolta és, hogy konzultáljunk az Egy Másik Út Alapítvánnyal, ha megint zsákutcába jutunk. Még egy ok, hogy rendesen megtanítsuk Petyót képpel kérni. Már csak azt kéne tudni, hogy a dolog a fejében mennyire komoly, de 16-án talán ez is kiderül.
Vettünk neki egy új harapót is, mert a régiek elvesztek és nagyon érdekeset csinált Petya. Tegnap hozta Ember a boltból a harapókat (kettő van egy csomagban, egy kék és egy sárga. Nyolcas alakjuk van és kis dudorok rajta. Többek közt azért ezt használjuk, mert ez évek óta mindig van). Én kibontottam és leraktam a konyhaasztalra, hogy majd később felviszem az egyiket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Peti békésen téblábol az emeleten körülöttem és rágcsálja a harapóját. Nem volt dühös, vagy ilyesmi, sokszor rágcsál minket szeretetből is. Jól meg dicsértem, hogy igen, ez azért van hogy harapja.
Én mindenesetre elég nagyot nevettem, majd tovább nyomkodtam a ragasztót, amire ő a flittereket tett. Mondanom sem kell, gyönyörű álarcaink lettek.
Pénteken elég peches nap volt. Mentorszülős megbeszélés volt négytől és hatig el is tartott. Indultam haza. Mire KÖKI -re értem, pont elment a vonatom, plusz egy óra várakozás. Aztán bejelentették, hogy késik. Végül negyven percet késett és nem volt a vonaton fűtés. Máskor szeretek hazasétálni a vonattól, most nem dobott fel nagyon. Azért ennek is megvolt a maga haszna. Majdnem teljesen elolvastam az Ellenpontot. Szerintem meglehetősen autisztikus, főleg az elején, amikor a robotok lófrálnak mindenfelé és meghatároznak dolgokat. Volt egy vicces eset is. A váróban fel szerettem volna írni valamit és letettem a zsákomat egy székre, nem messze egy üldögélő bácsitól. Láthatólag tollat kerestem, de nem volt. A bácsi udvariasan megkérdezte, hogy tollra van – e szükségem. Mondtam, hogy igen. Erre kivett a zsebéből egy csomaggal és nekem adott egyet. Tök fura volt. Pont ott a bácsi a sok tollal, ahol nekem kellett. Hazafelé meg a vonaton egy másik bácsiféle felgyújtotta nekem a villanyt, mondván, ne rontsam a szemem, ha olvasok. Vicces, hogy miközben mindenfelé elidegenedésről, meg gonoszságról írnak az újságok, előfordulnak ilyen dolgok. Valahogy visszaadják a hitemet abban, hogy nem tud végképp elszemélytelenedni ez a mi szép kis világunk.